_________________________________________

Mindenféle függőség tönkreteszi az embert és elveszíti önállóságát!
_______________________________________

Végül is meddig él egy kapcsolat?

Házasság vagy barátság - mindegy. (...) Ameddig úton vannak.

Amíg még tartanak valahonnét valahová. Amikor már csak önmagukat ismétlik, végszavaik vannak, monológok hangzanak el, amelyek a beszélgetést helyettesítik, akkor véget ért.

Popper Péter

__________________________________________________

 

Gyenge vagyok, ha megbocsátátok? 

A megbocsátás művészetét társas kapcsolatainkban „gyakorolhatjuk” leginkább.

Naponta bocsátunk meg a férjünknek, a feleségünknek, az élettársunknak sok-sok apróságért.

Ha erre képtelenek vagyunk, pokollá vál(hat)nak a hétköznapok.

Hogyan lehet úgy megbocsátani, hogy az minkét félnek lezárást, és egy új korszak kezdetét jelentse?

Az igazi megbocsátás felmentést, lezárást és tudatos felejtést is jelent.

Ellenkező esetben az, aki megbocsát, akár egy életen át kínozza magát, és végtelenségig tarthatja „büntetésben” a társát.

Aki nem tud megbocsátani, megmérgezi a mindennapok szép pillanatait, amit együtt  átélhetnének!

Megbocsátani bizonyos esetekben nehéz! Különösen akkor, ha a sérelem elszenvedője és az elkövetö, „szeretetkapcsolatban” vannak egymással.

A hétköznapok során számtalan olyan sérelem ér bennünket, amelyeken túl kell lépnünk, különben megkeseredünk.

Aki képes megbocsátani, az nem gyönge, inkább erős és bölcs!

A megbocsátás egy új, minőségibb korszak kezdetét jelentheti, hiszen nemcsak abban idéz elő változásokat aki gyakorolja, hanem abban is, aki vétett.

Miközben az engesztelhetetlenség, a hirtelen (le)törlesztés azt eredményezheti, hogy elveszíthetünk egy bennünket szerető, számunkra fontos embert.

Nem érdemes azonnal törleszteni, ha sérelem ér minket. Minden döntésnek jót tesz, ha hagyunk időt a lehiggadásra!

A megbocsátásra képes ember, nem azonos az áldozattal! Azaz lehetetlen, hogy egy jó kapcsolatban mindig csak az egyik fél bocsásson meg.

Ha megbocsátottunk, akkor többé ne dörgöljük a másik orra alá, hogy mit tett, mert ezzel lehetetlenné tesszük, hogy egy új-jobb korszak kezdődjön!

 

FF.      MK I.

 

_____________________________________________________

„Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét, melegét.”

Minden fényforrás és melegség kialszik, kihűl, ha nem kap fűtőanyagot, táplálékot. A kapcsolatok fűtőanyaga a törődés. Két ember együttélését legjobban a megszokás, a mindennapok elszürkülése veszélyezteti. Egy tartós együttélésben is joga van mindenkinek ahhoz a gyengédséghez, csábításhoz, törődéshez, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek az udvarlás idején természetesek voltak. Enélkül minden kapcsolat elsötétedik és kihűl. Az ok legtöbbször nem is a szeretetlenség, hanem csak a kényelmesség és a lustaság. Túl nagy árat kell fizetni érte. Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul, ahonnét fény és melegség sugárzik rá.

Popper Péter

 

_______________________________________________

 

Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

(Szepes Mária) 

 

______________________________________________

Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.

Popper Péter

_______________________________________________

A hisztéria szó hallatán, szinte mindenki azonnal a női szeszélyre asszociál. Az esetek többségében a hisztériát a gyengébbik nem képviselőihez társítják, akiknek az idegei padlón vannak, mondandójukat pedig túlzott fennhangon, gesztikulálva teszik közzé.

Az általánosítás azonban nem minden esetben helytálló. Ez a magatartásforma ugyanis nemcsak a nőkre jellemző, a férfiaknál is majdnem olyan gyakori, csak kevésbé „mediatizált", mondhatni ciki arról beszélni, ha egy férfi hisztizik.

 

A hisztéria, mint „jelenség" leginkább abban az esetben zavaró, amikor egy társkapcsolatban valamelyik félnek folyamatosan vehemens kitörései vannak.

A hisztéria hátterében súlyosabb esetben személyiségzavar is meghúzódhat, aminek gyökere a gyermekkori bizonytalanság érzéséig nyúlik vissza. Az ilyen személyek már gyermekkorban hízelgő, manipulatív módon viszonyultak környezetükhöz, felnőttként pedig meglehetősen instabil önértékeléssel rendelkeznek. Társkapcsolataik többnyire boldogtalanok.

Jellemző rájuk az egocentrizmus és a feltűnősködő magatartás. Környezetüktől állandó pozitív visszajelzést és dicséretet várnak, amit ha nem kapnak meg szinte kierőszakolják maguknak.

Szakértők szerint ez a magatartásforma leginkább abból ered, hogy az illető személy gyerekkorában nem kapott megfelelő anyai odafigyelést, ami csalódottsághoz vezetett. Ennek ellensúlyozása érdekében figyelmét az édesapa irányába fordította, annak reményében, hogy a várva várt elismerést és biztatást megkapja.

Ebből adódik, hogy önmagáról és a társkapcsolatról alkotott képe nem megfelelő. Olyan partnereket választ, akikkel látszólag ideális kapcsolatot tud megteremteni. Mégis boldogtalan, hiszen nem képes tartós alapokat kialakítani, a kötődésből és a ragaszkodásból, zsarnokoskodás, birtoklás vagy egymás kizsákmányolása lesz.

Az állandó labilitás, bizonytalanság és hangulatingadozás, boldogtalanságot, lelki sebezhetőséget eredményez, aminek következménye a depresszív állapotok kialakulása.

Annak ellenére, hogy a hisztériás személy a kapcsolat elejét boldogságban éli meg, azonban a partnerrel szemben támasztott irreális elvárásai miatt, az elégedetlenség, a szomorúság érzése egyre inkább úrrá lesz rajta.

A megszokással egyidejűleg lehangoltsága is egyre erőteljesebb lesz, ezért képtelen a kapcsolatból kilépni, hiszen fél a veszteségből adódó fájdalomtól, amire szintén sajátságos nyugtalansággal, szorongással és elégedetlenséggel reagál.

A hisztéria hátterében súlyosabb esetben személyiségzavar is meghúzódhat

__________________________________________________

 

 

A szakítás rejtelmei haladóknak

 

<!--[if !vml]--><!--[endif]-->Fogadd el olyannak, amilyen!

Sokan ringatják magukat abban a téves hiedelemben: Párom majd „megváltozik”. Nos, ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyáltalán nem biztos, hogy Ő is ezt akarja. Tény, hogy egy párkapcsolatban történhet fejlődés, változás, az egymáshoz való kölcsönös alkalmazkodás és megértés jegyében. Erre épít a párterápia. Ám, ha úgy érzed, hogy nem tudod társadat elfogadni olyannak amilyen, nem kívánhatod tőle, hogy "megváltozzon". Mert mindkettőtöknek tiszteletben kell tartania a másik önálló személyiségét. Tedd fel magadnak a kérdést: „Biztos, hogy jó társ számomra az, akitől gyakran várom, hogy valaki "Más" legyen?”

Szakítás előtt adj esélyt magatoknak:

- Próbáld megbeszélni a kedveseddel, mi okoz számodra gondot a kapcsolatban. Ha elmélyülten és őszintén szót tudtok érteni egymással a mindennapokban, nem billen a kapcsolat mérlege a szakítás irányába.

- Párod egy önálló személyiség, nem kívánhatod tőle, hogy a „te fejeddel gondolkodva” tisztában legyen azzal, mi a problémád a kapcsolattal. Oszd meg vele! A beszélgetés egyben „teszteli” párod hajlandóságát a változtatásra. Kiderülhet, hogy vajon neki mi okoz gondot? Érti-e a te problémáidat és hajlandó-e közösen változtatni?

- Ha már régen együtt éltek, és nem tudjátok, „hányadán álltok egymással”, a szakítási döntés meghozatalában segíthet az ún. „próba-különélés”. (Ez fogalom a házassági tanácsadók gyakorlatából származik.) A próba-különélés megszakítja a pár hétköznapi konfliktusait, így mindkét fél „levegőhöz jut” és mindketten higgadtan átgondolhatják egymáshoz fűződő viszonyukat, tisztázhatják érzelmeiket.

Lépj tovább!

Ha mindent megpróbáltál és „menthetetlennek” érzed párkapcsolatod, akkor semmi okod nincs rá, hogy megromlott kapcsolatodban maradj. Az érett szakítási döntés jele, ha vállalni tudod érte a felelősséget. Sokan, csak azért halogatják a kapcsolat végleges megszakítását, mert nincs kedvezőbb partner a láthatáron. Ne verd át magad! Csak a korábbi kapcsolatod lezárásával nyithatsz kaput új partnered számára! A szakítás természetes fejezete a párkapcsolatnak. Igaz, akkor amikor történik,  tragédiának érezheted. Életünk egy része a párkeresésről szól s ehhez a szakítás is hozzá tartozik. Egy megromlott párkapcsolat lezárása pozitív fordulatot hozhat életedben. Nyitánya lehet valami újnak, jobbnak, a változásnak. Gazdagodik személyiséged, megtanulsz élethelyzeteket megoldani. A szakítást, a kapcsolat lezárását megkönnyítheti mindkét fél számára, ha meg tudjátok fogalmazni, ki miért lép ki a kapcsolatból. Ez nem egyenlő azzal, hogy szerinted „a Másik miben hibázott”!
 

 Tanulj önmagadtól!

 

Több kutatás foglalkozott a szakítást követő lassú alkalmazkodási folyamat fázisaival. Ez az időszak a szakításnál akár 1 év is lehet, míg válás esetén a teljes alkalmazkodáshoz közel 3 év szükséges. A szakítást követő néhány napban szinte el sem hiszed, hogy ilyesmi veled is megtörténhetett. Ilyenkor a tagadás, elhárítás jellemző. Ezt később felváltja a kétségbeesés. A reménytelenség érzése lesz úrrá rajtad. A harag és a düh, a volt partner és a világ iránt, szintén jellemző érzések a szakítást követő hetekben, hónapokban. A lehangoltság, önvád akár még hosszabb időszak – fél év – elteltével is megnehezíthetik mindennapi közérzetedet. Ám ne feledd: ebben a nehéz időszakban tanulhatsz a legtöbbet önmagadról és az emberi kapcsolatok értékéről.

Kezdj új életet!

Hidd el: lassacskán újra megtalálod önmagad, örülni tudsz, tervezel és nyitottá válsz egy új kapcsolatra. Nem véletlen, hogy a szakítást, a válást követő időszak érzelmi fázisai a gyászéhoz hasonlatosak. A partner elvesztését, egy párkapcsolatot ugyanúgy meg kell siratni, el kell gyászolni. Adj hát időt magadnak! Légy türelemmel és merülj el az érzésekben, hiszen ez a lelki gyógyulás, vigasztalódás útja. Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Különösen fontos, hogy ne légy magányos a szakítást követő nehéz időszakban. Ilyenkor barátaidra, családtagjaidra számíthatsz leginkább. A kreatív hobbi, érdekes munka, sport és a  művészetek segíthetnek ilyenkor a legtöbbet sötét gondolataid elterelésében. Olvass, hallgass zenét! Rajzold, írd, és beszéld ki magadból a fájdalmat. Ha teheted mozdulj ki, ismerj meg új embereket, helyszíneket. Ám ami a legfontosabb: ne ugorj fejest megalapozatlanul „az első kínálkozó” párkapcsolatba, hiszen csak tovább tetézed lelki sérülésed esélyét. S ha valóban (be)érett szakítási döntés született, akkor  kár keresned az ex-szel való kapcsolatfelvételt : ne írj, ne telefonálj, ne keresd a találkozás lehetőségét vele. Helyette meríts erőt baráti, családi kapcsolataidból.

Ne feledd: a szakítás gondolata nem mindig egyenlő a szakítási szándékkal! Sokszor a kapcsolat átalakítására, az új egyensúly beállítására vonatkozó igényed jele lehet!

<!--[if !supportLineBreakNewLine]-->
<!--[endif]-->

 

________________________________________________

 

 

Társkapcsolatok másképp

Minden ember keresi ideális társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták. Az ideális társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést.
Lelki társamat a lélek/szellem szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz ő az én számomra "kapu a belső harmóniához", amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell.
Ebben a kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintjére rántanak le. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetővé.

Lelki társként olyan szeretetben élünk, amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfejlődés távlatait nyújtja. Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és kövessem. Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam szabad maradok, anélkül hogy rá lennék utalva a másikra. Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell!

A spirituális társkapcsolat feltétele, a társak közötti szent elkötelezettség, hogy segítik egymás spirituális fejlődését. Felismerjük, hogy egyenlőek vagyunk és képesek arra, hogy megbeszéljük a közöttünk működő mozgatóerőket és kölcsönhatásokat. Tisztán látjuk, hogy valóban van mélyebb értelme az együttlétnek, olyan értelme, amely lelkünk fejlődését segíti elő.

 

_________________________________________________

 

 

A társfüggők úgy érzik, mentális, de még fizikai egészségük is egyedül csak partnerükön múlik. A  probléma szakember segítségével kezelhető, sőt kezelendő is, a terápia pedig hasonló, mint a szenvedélybetegségek esetében.

A társfüggőség táptalaja a szerelemfüggőség, ennek következtében együtt is tárgyalandók. A társfüggő személy (az erre használt szakkifejezés a kodependens szó) legnagyobb félelme, hogy elveszíti a biztonságot és boldogságot adó társát. A függőség mögött az a téves feltételezés áll, hogy a boldogságot maga a társ jelenti. A szerelmi kapcsolatok köztudatban is élő becézgetése gyakran nyilvánul meg a "te vagy a másik felem" érzésében. Pedig nyilvánvaló, hogy egyik ember sem valaki másnak a fele, mindenki önmagában teljes egész. Csak két önállóan is életképes személyiség tud egymással harmóniában élni.


Mi az oka a kodependencia (társfüggőség) kialakulásának?

A társfüggő személyek törvényszerűen alacsony önértékeléssel jellemezhetők. Túlzott kontroll alatt akarják tartani párjukat (de ez kiterjedhet a családtagokra is). Az alapvetés ez: "Köteles vagy engem szeretni!". Amennyiben a kapcsolat nem jól funkcionál, a társfüggő személy inkább hajlamos elviselni társa negatív viselkedését is, semmint hogy kilépne a kapcsolatból. Így a kodependens (társfüggő) viselkedésnek mentális és fizikai következményei is lehetnek a családtagokra és magára a személyre nézve egyaránt: fizikai és szexuális gyermekbántalmazás, depresszió, pánikbetegség, különféle kényszerbetegségek, immunbetegségek, netán daganatos megbetegedések is. 


De vajon társfüggőnek születni kell?

Nem, társfüggőnek nem kell/nem lehet születni, a dependenciának (függőségnek) nincsenek genetikai alapjai, sokkal inkább a környezeti tényezők határozzák meg a kialakulását. Többnyire azok a személyek lesznek társfüggők, akik érzelemmegvonást alkalmazó nevelésben részesültek, gyermekbántalmazás vagy más traumatikus esemény áldozatai voltak. Ezzel egyenértékűként említhetném a hollywoodi sikersztorik előre kitalált, cukrozott mézes, romantikus fordulatokban bővelkedő szerelmes világát, de akár a versek, zenék, vallások is hatással lehetnek a társfüggőség kialakulására.

Hogyan kezelhető a probléma? 

Kezelésére léteznek egyéni, pár- és csoportterápiák. Az első lépés azonban mégiscsak az, hogy a kodependens (társfüggő) személy elismerje: problémája van, amely kihat az egészségére és a környezetére is. A terápia során aztán már tudatosítható benne, mi a probléma magja, melyek a saját igényeit, mentális szükségletei, illetve feldolgozás alá kerülhet az esetlegesen átélt traumatikus esemény.

Ám kellő elhatározással a kodependens (társfüggő) személy terápia nélkül is elindulhat a gyógyulás útján. Az első és legfontosabb lépés ebben az esetben is a döntés.

Az illetőnek válaszolnia kell magában arra a kérdésre, akar-e függetlenné válni, saját magában megtalálni a boldogságot, vagy továbbra is ragaszkodik ahhoz a hitéhez, hogy megilletné a szerelem, amit nem kap meg. Tudatosítania kell magában, hogy amíg sértődött és dühös marad, amíg tobzódik érzelmei fogságában, elriasztja azokat az embereket, akik potenciális jelöltként állhatnának sorba párválasztási várólistáján. És ha akad is társ, aki elviseli a dependens személy ragaszkodását, nincs rá garancia, hogy a kapcsolat nem ér véget valamilyen okból. A társfüggőnek el kell fogadnia, hogy a szerelem nem létszükséglet - nem is egy pirula, amit beveszünk és minden jóra fordul.

A gyakorlatban a függetlenedésre meghozott döntést fontos különböző tevékenységekkel is megtámogatni: válasszon a dependens (társfüggő)személy olyan feladatokat, hobbit stb., amelyek örömet okoznak számára, és amelyeket egyedül is végezhet. Töltse meg a napjait tartalommal, ne hagyjon magának időt a kétségbeesésre. Nem szeretnék áltatni senkit: ez az út hosszú, ám megéri a fáradságot. Mert igazán csak az tudja megkapni és megtartani is a vágyott személyt, aki úgy érzi, jól meglenne nélküle is. Az ilyen kapcsolatok a kölcsönös függőség helyett a kölcsönös megértésen és egyenrangúságon alapulnak.

 

 

_________________________________________________

 

A domináns („Kápó”) ember

 

A domináns ember elemi erővel győzi le az ellenállást, ha valami az útjában áll.

Én pedig nem tudom, hogyan fékezhetném meg. A munka amit végez, lehet jó. Szorgalomban sincs hiány nála.. Nem sajnál semmi fáradságot a cél érdekében. Ennek esetenként, mindent alá is tud rendelni. Amikor felosztásra kerül valamilyen munka, szinte tolakodóan ajánlja magát.

Tulajdonképpen hálásan meg kellene hajolnom előtte. Azonban felingerel uralkodó stílusa, s hogy nem tudja magát visszafogni- célja érdekében végrehajtandó-, indulatai miatt!

A domináns személyek rendkívül érzékenyen reagálnak a kritikára.

A „dominancia” az öröklődés tanból ismert fogalom. Manapság az orvosi kutatások révén tudunk bizonyos génekről, amelyek esetenként örökölhetők, és megbetegítik az embert.

A dominancia nem áldásul szolgál az embernek, hanem komoly zavart okozhat a családjának, ill. a környezetének.

Hiszen azt kell elviselni a körülvevőknek, hogy a már-már „elfogadott” domináns ember, mindenre rányomja az elképzelését, akaratát.

Minden domináns ember sokszor önző és öncélú. Nem fogad el semmilyen más elképzelést és ragaszkodik mindenáron a sajátjához. Beleszólást nem tűr, és általában ezt vita indításnak is tekinti.

Minden domináns személy körbeveheti magát befogadó személyekkel, de egyszer csak veszélyes polarizáció jöhet létre, amely miatt szét is szakadhat ez a korábbi időtlennek hitt viszony.

Nem feltétlenül a szóbőség dönti el, hogy ki a domináns személy egy családban.

De az a mód és beszéd hangsúlya, ahogyan adja magát valaki, hamarosan elárulja, mi is a „szándéka”.

Ha egy domináns személy sokáig gyakorolhatja ezen „tulajdonságait”, idővel mintha amolyan „házijogai” alakulnának ki. Ugyanis úgy gondolja, hogy ő a legeslegjobb az adott dolog megítélésére és megoldására.

Feltűnnek irdatlan erőfeszítései, amikor bekeményedik a helyzet.

Miért nem tud hátrébb lépni..? Büszkeség vagy becsvágy akadályozza ebben?  Talán nem is annyira a konkrét „feladat” a tét számára, hanem saját maga?

 Egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy különféle félelmek, kétségbe esések húzódnak meg az ilyen viselkedés mögött.

Gyakran összefügghet ezzel egy számára előnytelen külső amit nem teljesen tud elfogadni.

Mitöbb gyermek vagy ifjúkorban átélt és elszenvedett rossz élmények hatására alakul ki olyan defektus, amit csak „így” tud levezetni.

Komlexusok kompenzációja

Kompenzálja mélyen ülő komplexusait is, amelyeket gyakran még csak fokoz az elhibázott az egykori „szülői nevelés”.

Be akarja bizonyítani ennek az ellenkezőjét, ehhez pedig szüksége van a sikerre és mások elismerésére.

Ezzel magyarázható, hogy mennyire nem bírja a kritikát.

Mennyi fáradságba kerül annak bizonyítása, hogy több rejlik benne.

A domináns emberek gyakran egy életfogytiglanig tartó, tudat alatti küzdelmet folytatnak az önigazolás harcáért.

 

Önmaga túlbecsülése

A dominancia egy másik oka feltűnő módon éppen a kissebségi érzések ellentétében keresendő, amikor is valaki túlértékeli magát.

Akit otthon mindig „hercegi” szerephez emeltek, hozzászokik a gondolathoz, hogy Ő a legjobb!

Gyakran találkozunk azzal a széles körben elterjedt nézettel, hogy a domináns viselkedés inkább az ember személyiségtípusával van összefüggésben.

Akinek „ami a szívén, az a száján”, és aki impulzív módon megy bele bármilyen élethelyzetbe, az így automatikusan magához ragadja az uralkodó szerepet.

A domináns ember tulajdonképpen gyötrődik, még ha ezt aligha ismerné is el.

Be kellene gyakorolnia, hogy visszafogottabb és alázatosabb legyen.

 

Valódi alázat

Egy fa meghajlik a széllökések előtt, hogy ne törjön derékba. A törzs rugalmassága életben tartja a fát.

Nekünk embereknek megvan a képességeink ahhoz, hogy meghajoljunk Isten és ember előtt. De a büszkeség és az akaratosság megakadályoz ebben. Megpróbál saját erővel boldogulni, és hajótörést szenved, olykor mélyen megkeseredve, lelkében megbetegedve.

Ez a bűn „eredménye”!

 

A domináns személy bosszankodik, ha a környezetében nem úgy alakulnak a dolgai,

ahogy Ő eltervezte.

És ez a előfeszített idegi/lelki állapot kíséri végig a mindennapjait, és mérgezi a környezetét.

 

 Christoph Maas                                                                     FF. MK I.

 

 

 

            Szolnok, 2010. április 7.

_________________________________________

Elengedni és befogadni

Szakítás. Már maga a szó is valami fájdalmas, erőszakos beavatkozást sejtet. Valamit elszakítanak, leválasztanak, egészet részekbe-félbe tépnek. Ilyen érzéseket él át az, aki a szakítás szenvedő alanya. Igaz, szenved az is, akit elhagynak, és szenved maga az elhagyó is, hisz ő is részese volt annak a kapcsolatnak, amit (el)szakít. Mint a születés traumája, ami fájdalmas anya és gyermek számára egyaránt. Csak míg a születés alkotó, teremtő folyamat, addig a szakítás romboló, pusztító.
Félretéve most az elhagyó szemszögéből való vizsgálódást, járjuk körbe a passzív fél (elhagyott) oldaláról a kérdést.
Szemügyre véve a romokat, amiket a kapcsolatból távozó hagyott maga után, először is rendezni kell sorait: menteni, ami menthető. Aztán felépíteni a romokon önmagát, önálló életét. Nem véletlenül fogalmaznak sokan ebben a helyzetben így: "mintha egyik felemet elvesztettem volna", "mintha megbillent volna az egyensúlyom".
Ilyenkor az ember elkezd mindenféle stratégiákat gyártani, hogy elkerülje az összeomlást, ami többnyire nem sikerül. Szakirodalmat olvas, jegyzetel, tanácsot kér és meghallgat, jósnőhöz megy, kártyát vettet - a lehetőségek sora végtelenen.
Vannak, akik a listakészítésre esküsznek, mint kijózanító módszerre, mint Sophie Sand a "Hogyan éljük túl a szakítást" című könyvecske szerzője is javasolja. A cserbenhagyó jó és rossz tulajdonságairól kell listákat készíteni, és ezeket szembeállítani egymással. "Ha szerencséd van, sikerül egy olyan listát összeállítanod, aminek láttán magad is csodálkozni fogsz, hogy tudtál ezzel a férfival ennyi ideig együtt élni."
Tapasztalatból tudom, hogy ez a lista nem segít, legfeljebb abban, hogy racionálisan közelítsünk a problémához.
Csakhogy az érzelmek világában nincs helye a racionalitásnak, főleg, ha működésbe lép a sokszor megénekelt "csak a szépre emlékezem" effektus, a szelektív amnézia. A múltban élés, a már szinte rögeszmés ragaszkodás a minket elhagyó partnerhez nélkülöz minden észérvet és csak nagyon hosszú gyászmunkával oldható, dolgozható fel. Ennek időtartama egyénenként változó: a pár héttől a hónapokig, a néha évekig tartó gyász sem ritka. A halott elsiratásához hasonlóan ennek is vannak különböző fázisai, egyéniségtől, beállítottságtól függően.
A leválás, a túllépés, a felejtés az új élet kezdete. Aki nem tud túllépni a múlton, amely szép, jó és biztonságos volt egy társ oldalán, az fél a jövőtől, amely ismeretlen, félelmetes és neki nincs helye benne. Minden, amire vágyik, a múltban van. Lehet, annyira feloldódott a kapcsolatban, hogy saját egyéniségét feladva, magára maradva nem találja a helyét.
A belső lelki folyamatot meg kell élni az egyedül maradástól a magunkra találásig. Nem szabad szégyellni a könnyeket; a bánat, önsajnálat, a végtelen magány érzését át kell élni és nem szabad összeroppanni a súlya alatt. Szabadjára kell engedni a haragot, de meg is kell tudni bocsátani. Nem szabad gyűlöletet dédelgetni magunkban az iránt sem, aki "elvette", elszerette tőlünk a kedvest. És ez talán a legnehezebb. Felismerni, hogy akit el lehetett tőlünk venni, arra mi magunk nem vigyáztunk eléggé. Sem a társra, sem pedig a vele való kapcsolatra. Minderre csak akkor döbbenünk rá, amikor már elveszítettük, amikor már késő. Sokan depresszióssá válnak, droghoz, alkoholhoz nyúlnak, pótszerekkel akarván kárpótolni magukat. Esetleg újabb kapcsolatokba menekülnek meggondolatlanul, mintegy bizonyítandó a másik fél előtt, hogy azért még ők is kellenek valakinek.
És közben nem szűnnek meg reménykedni, hogy a kedves rájön, tévedett és visszatér egy napon. Ez a nap azonban többnyire csak a romantikus regényekben és filmekben szokott dramaturgiai kiszámíthatósággal bekövetkezni. A valóság kiábrándítóbb.
Akit elhagytak, legtöbbször nem hajlandó tudomásul venni a rideg tényeket, hogy akihez ő ragaszkodik, az már új életet kezdett valaki mással, és ebben az életben neki nincs helye. Van, aki ilyen helyzetben bezárkózva szenved, van, aki a barátaira zúdítja fájdalmát, és van, aki zaklatja az őt elhagyó felet, annak új kapcsolatát figyelmen kívül hagyva.
Százszor megkérdezheted magadat, miért? Nincs válasz.
Tudva azt, hogy amíg nem zárjuk le a régi kapcsolatot magunkban, addig nem nyithatunk kaput egy újnak, mégis ragaszkodunk az elvesztetthez.
Aztán egy napon arra ébredünk, hogy kezd érdekelni a külvilág, visszamosolygunk a szembejövő férfiakra, felemeljük a fejünket. Hosszasan válogatunk a ruhásszekrény előtt állva, mert már nem mindegy, hogy miben megyünk ki az utcára. És elkezdünk várni a csodára. Leesik szemünkről a hályog és másként kezdünk gondolni a múltra és a jövőre. Mi a titok nyitja? Mi a tanulság?
Számomra megfejthetetlen, hacsak nem az élet szeretete, a lélek harmóniára való törekvése érleli meg bennünk a változást. A társ utáni vágy, az egyedül töltött esték, éjszakák és hétvégék miatti csömör együttesen elkezdi a bátorságot építgetni bennünk. Lassan nyitottá válunk egy új kapcsolatra, és helyére tesszük magunkban a régit.
Meg kell tanulni felejteni és emlékezni, elengedni és befogadni, túlélni és újból átélni a szerelmet. Soha nem szabad annyira feloldódnunk egy kapcsolatban, hogy amikor véget ér, az felérjen egy kis halállal.
Bizonyos távolságtartással kellene visszanézni a fájdalmak árán megtett útra, ami közben mi magunk is változtunk: észrevétlenül önállóbbak, igényesebbek lettünk. Talán a legnehezebb önmagunknak is bebizonyítani, hogy megtörtént, de túléltük, és az élet megy tovább. Mert bárkit becsaphatok, de magamat nem.

Börzsönyi Erika

____________________________________________

 

 

 

 

_____________________________

 

 

Oldal: Párkapcsolat
Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény. - © 2008 - 2024 - maskepplatas.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat