"NEM MINDENKI MAGÁNYOS AKI EGYEDÜL VAN, DE AKI MAGÁNYOSNAK ÉRZI MAGÁT, AZ MÁSOK KÖZÖTT IS EGYEDÜL VAN"
_________________________________________________
Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a magány és az egyedüllét között, hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal közöttük. Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát vagy magányosság-érzést. A túl sok egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű - előbb-utóbb magányossággá válhat. Különleges (bár nem ritka) forma a társas magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat. Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett („üres kagylóhéj”) házasság, amely valamilyen (vélt vagy reális) okból formailag nem bomlik fel.
__________________________________________________
Pszichológiai szempontból akkor beszélhetünk magányról, ha az adott egyénnek
1. nincs egyetlen, intimnek nevezhető kapcsolata sem;
2. nem képes érzelmileg kötődni senkihez, nincs (vagy minimális) a társ-igénye;
3. igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.
Kifejezett és tudatos, kínzó magányérzés inkább csak a 3. kritérium esetén jelentkezik, de nem tudatos formában gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják. Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges (objektiv) magányt és a magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt. Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek (és esetleg környezetének is). Ennek oka az ember vele-született társ-igénye, amelynek hatása alól szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve - csak súlyos károsodások árán. __________________________________________________________