VERBÁLIS SIMOGATÁS A LÉLEKNEK

_______________________________

JÁDE

Álomba ringass engem zöld sziget,
Ha nem lenne, adj nekem jó szívet.
Szép arcával nézzen rám az igazság,
A napok lombjain ne nőjön soha rossz ág.
Keresve-keressen meg a béke,
Legyek a csendnek menedéke,
A nyugalomnak hadd adjak otthont gyakran,
S ne kérjek semmit, azért amit adtam.

 

 

 

__________

CSAK SZELÍDEN SZÓLJ

Ha velem beszélsz
Hangod halk legyen
Mint amikor a sírás fojtogat
Vagy amikor egy gyermek kéreget
Vagy amikor a miatyánk alatt, ahogyan a hangod megremeg
Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden

Szelíden szólj, csak szelíden
Ha hozzám beszélsz
Ha van hozzám szavad
Szelíd legyél, mint a pirkadat
Mi télutón dereng a hegy felett
Elhessentve kissé a felleget
S remegve, mint első szeretőt
Szelíden öleli a hegytetőt
S aztán némán átfesti a tájat
Kell, hogy legyen egy kis alázat
Benned, ha tudod, hogy varázslat
Elfogadás és kis büszkeség, igen,
Szeretettel szólj, és szelíden.
A gyarlóság konok berkeiben
Hinni mindig az emberiben
Angyalként szólj, s csak szelíden.

________________________________________________________

 

NEM NYÚLOK HOZZÁD, CSAK NÉZEM, HOGY ALSZOL

 

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s húsod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kíván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kívánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

 

SZABÓ LŐRINC

_________________________________________________

 

 

Csendes csodák

 

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök.
Szitáló, halld szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

                         Reményik Sándor

                        (1922. V. 17.)

_______________________________________________________

 

 

 

Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

 

Reményik Sándor

 

 

________________________________________________________

A HARMADIK: Túrmezei Erzsébet

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

_________________________________________

 

HA MESSZE MENTÉL

 

 

Ha messze mentél, elfutottál,

bújsz előlem, mint az élet…

Ne hidd azért, hogy elfeledlek,

ne hidd, hogy sose látlak Téged!

 

Az álmokat el nem viheted,

melyekben még a múlt felébred

és visszaadja nékem újra reám mosolygó régi képed.

 

Még visszavárlak minden este,

mikor a csillagok kigyúlnak,

hívlak sokszor, százezerszer,

még szavaim sírásba fúlnak.

 

Kereslek most is, egyre mindig!

Hiába szöksz, én visszavárlak,

bár futnak előttem az évek,

valahol mégis megtalállak.

 

 

                            Tóth Kálmán

_______________________________________

 

 

Mit láttam benned?

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled. 

Szabó Lőrinc

________________________________________________________

 

Ki van jelölve a helyed

Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.

Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit sose kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

Bódás János

___________________________________________

HA MOST NEM

Ha most nem, utána késő lesz,
így is futva érkeztél, épp a végén
Egyetlen nap maradt csak hátra,
amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.

Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás,
egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd.
Látod, most gazdag lettél, megélhetted,
most megmenthetsz a pokolból egy életet.

De vigyázz, csak percek maradtak
mik az örökben pillanatokká törpülnek,
ennyi, és hajszál sem marad tőlem
Segíts kérlek, tudod, nagyon szeretlek.

 Beke Zsuzsa

__________________________________

 

Ó, JÖSSZ-E MÁR...

Látod: a fecske útra kél,
Hull a sápadt diólevél;
Deres a szőlő őszre jár -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint,
S fejem válladon elpihen
Szép szelíden, szép szelíden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!

Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:
Tündökölsz tisztán, fényesen;
Hol is találnék csillagot,
Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

 Mihail Eminescu

 _________________________________ 

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

                                                    Zelk Zoltán

___________________________________

 

 

 

 

Oldal: Kedvenc verseim
Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény. - © 2008 - 2024 - maskepplatas.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat